2023 több szempontból is vízválasztó évnek tűnik a filmes világban. Emberemlékezet óta nem látott sztrájkon vagyunk túl, a forgatókönyvírók és a színészek is munkabeszüntetést tartottak, és végül csak hónapok után sikerült megegyezniük a stúdiókkal – mindebből azonban egyelőre csak annyit tapasztalhattunk, hogy a Netflix elkezdett transzparensebb lenni az adataival. A kasszákat hosszú ideje uraló Disney idén látványos hanyatlásnak indult, de a hozzájuk tartozó Pixar is elhasalt, viszont még ennél is nagyobbat szólt fő ékességük, a Marvel kudarca. Ráadásul egyre több hír szól arról, hogy az elmúlt évtizedeket uraló képregényfilmeknek is leáldozott: a Marvel recseg-ropog, a rivális DC-nek pedig gyakorlatilag mindegyik idei bemutatója megbukott. Korai lenne azonban kijelenteni, hogy vége a szuperhősfilmek korszakának – a mi listánkra például kettő is felkerült.
A magyar mozibemutatók szeszélyei miatt az idei toplistán számtalan olyan film található, amely valójában tavalyi – ám a hazai forgalmazók a díjesélyes filmeket jellemzően igyekeznek az Oscarra időzítve bemutatni. Épp ezért számtalan idei kritikuskedvenc (Szegény párák, Előző életek, A fiú és a szürke gém, Priscilla) hozzánk csak jövőre érkezik, vagyis a következő listánkra férhetnek majd fel. A mostaniba azok kerülhettek be, amelyeket 2023-ban mutattak be a magyar mozik vagy a streamingek – és nincs hír arról, hogy jövőre a nagyvásznon is láthatóak lesznek nálunk.
25. Az ember, akit Ottónak hívtak
Fredrick Bakman bestselleréből 2015-be készült svéd adaptáció, melyet Oscarra is jelöltek. A szívmelengető filmek mestere, Marc Foster (Én, Pán Péter; Papírsárkányok; Barátom, Róbert Gida) a keserédes komédiát úgy formázta át az amerikai ízlésnek megfelelően, ahogy minden remake-nek kellene: megtartotta az eredeti mondanivalóját, miközben képes volt új színt vinni a történetbe. Mindehhez a kulcsfigura a világ legkedveltebb színésze, Tom Hanks volt, aki a világ legmorcosabb embereként is kiváló.
24. Volt egyszer egy nyár
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése hozzánk idén márciusban érkezett a mozikba, minden bizonyára annak köszönhetően, hogy főszereplőjét, Paul Mescalt Oscarra jelölték érte. A színészt a 2020-as Normális emberekkel ismerte meg a világ, de Charlotte Wells formabontó mozijával futott be végleg – a következő években számíthatunk rá, hogy a csapból is ő fog folyni, megkapta például a főszerepet a Gladiátor folytatásában is. A Volt egyszer egy nyárban egy magányos édesapát alakít, aki nyaralni viszi lányát – minderre az immár felnőtt nő emlékezik vissza, az önfeledt üdülés képeibe viszont egyre többször szűrődnek be a nyomasztó valóság képei. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
23. Egy újságíró meggyilkolása
A szlovák újságíró, Ján Kuciák és menyasszonyának meggyilkolása az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb európai botrányát okozta. Az erről készült oknyomozó filmet itthon a Verzió Filmfesztiválon mutatták be először, majd szélesebb körben is forgalmazást kapott. Matt Sarnecki lenyűgöző dokuja nemcsak magát a vérlázító és tragikus bűnesetet járja körül, de azt is bemutatja, hogy a sajtó elleni támadás valójában a demokrácia és a társadalom megtámadása is egyben. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
22. Magyarázat mindenre
Reisz Gábor filmjénél kevés magyar mozi szólt nagyobbat idén: az állami támogatás nélkül készült Magyarázat mindenre díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon, hosszú időre tematizálta a közbeszédet, miközben a kasszáknál is szép eredményt ért el, lenyomta például a több mint másfél milliárd forintból készült Hadikot. A film ugyan nem ér fel a rendező előző alkotásaihoz, de nincs még egy idei mozi, amely jobban bemutatná, milyen országban is élünk. (Korábbi kritikánk itt, a rendezővel készült interjúnk pedig itt olvasható!)
21. A galaxis őrzői: 3. rész
James Gunn immár a rivális DC stúdió szekerét tolja, előtte azonban könnyes búcsút vett a Marveltől, amellyel kölcsönösen naggyá tették egymást. A galaxis őrzői mindig kicsit kilógott a köpenyes igazságosztók univerzumából: nem egy széles körben közkedvelt, évtizedek óta futó képregényen, hanem egy frissebb sorozaton alapul, hőseinek pedig legalább annyi a hibája, mint az erénye. Gunn a trilógia lezárásában sem igyekezett felmagasztalni őket, inkább csak teret adott nekik: a filmbe egy traumatikus előzménytörténet ugyanúgy belefért, mint egy parodisztikus világpusztítás. A futószalagon érkező szuperhősök 2023-ban végérvényesen unalmassá és önismétlővé váltak, A galaxis őrzői érzelmi hullámvasútja azonban így is az év egyik legszórakoztatóbb moziélménye maradt. (Korábbi kritikánk ide kattintva olvasható!)
20. Drámatábor
2023 egyik legviccesebb filmje egy csapat színházőrültről szól. Amikor a drámatábor szervezője és alapítója kómába esik, hirtelen minden feladat és felelősség a semmirekellő „üzleti influenszer” fiára, valamint a se veled-se nélküled kapcsolatban álló, a táborban oktató színészpárosra hull. Előkerülnek a személyes ellentétek, feltűnik a rivális tábor vezetője, az újdonsült főnök pedig a résztvevők tudta nélkül árusítja ki az egész táborhelyet – mindez színházi és popkulturális poénokkal tömve, remek alakításokkal, ál-dokumentarista stílusban tárul elénk. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
19. Egy zuhanás anatómiája
Az idei Cannes-i Arany Pálma győztese egyszerre krimi, tárgyalótermi dráma és egy romantikus kapcsolat szenvtelen analízise. A főszerepben brillírizó Sandra Hüller egy sikeres írót alakít, akinek ugyancsak írói babérokat dédelgető férje lezuhan házuk padlásának ablakából. A film egy bíró kimért távolságtartásával mutatja be a tragédiát, amely ugyanúgy lehetett véletlen baleset, mint gyilkosság – a vádlott pedig maga a főhősnő. A közel két és fél órás játékidő alatt minden megkérdőjeleződik: a szereplők személyisége, családon belül elfoglalt pozíciójuk és az is, létezik-e egyáltalán objektív igazság – vagy mindenki csak és kizárólag a saját igazát látja. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
18. Szomorú fűz, szendergő asszony
Az elmúlt években többen is sikerrel nyúltak hozzá Murakami Haruki műveihez, az Oscar-díjas Vezess helyettem például tavalyi toplistánk élmezőnyében szerepelt. A Szomorú fűz, szendergő asszonynál azonban egy adaptáció sem adja vissza jobban Murakami világát és hangulatát. A magyar származású Pierre Földes fél tucat novellát fűzött össze, melyek a szoros tematika helyett inkább csak lazán viszik tovább a felvillantott érzéseket és gondolatokat – mindehhez pedig a keretet egy embernagyságú béka szolgáltatja, aki a következő tokiói földrengést szeretné megelőzni, ezért egy gátlásos irodai dolgozótól kér segítséget. (Interjúnk a rendezővel itt olvasható!)
17. John Wick: 4. felvonás
A John Wick-sorozat sikerénél kevés dolog árul el többet napjaink trendjeiről. Főhőse, Keanu Reeves 90-es évekbeli szépfiúból vált lesajnált, faarcú színésszé, hogy a mémek és önirónia korában az internet kedvencévé avanzsáljon; a John Wick pedig egy kőegyszerű bosszúmoziból valóságos akcióbirodalommá terebélyesedett, amelynek a negyedik rész mellett idén jött ki az első sorozatváltozata is. A 4. felvonás minden téren tovább emelte a tétet: még több ellenség, még több golyó és még hihetetlenebb helyzetek – a John Wick soha nem állt két lábbal a földön, a mostani, közel három órás akcióorgiánál azonban már tényleg azt érezzük, ettől nincs és nem is lehet tovább.
16. Barbie
Az idei évet kérdés nélkül a Barbie nyerte meg: az Oppenheimerrel karöltve valóságos mozis szenzációt okoztak, amelynek köszönhetően ez vált az év legnagyobb bevételű mozijává, emellett pedig a kritikusok is imádták és az Oscar-gálát is jó esélyekkel várhatja majd. Greta Gerwig filmje egy rózsaszín felhőbe csomagolt elmélkedés a nemi szerepekről, miközben a szereplők folyamatosan kikacsintgatnak ránk, arra emlékeztetve minket, hogy azért mégis a világ egyik leghosszabb és leghatékonyabb reklámfilmjét nézzük épp. (Kritikánk itt, a rendezőről szóló portrénk itt olvasható, Greta Gerwiggel még rendezővé avanzsálása előtt, színészként interjúztunk, ez ide kattintva érhető el!)
15. A bálna
Vannak filmek, amelyekre csak a főszereplők kolosszális alakításai miatt emlékezünk – A bálna pont ilyen, és nincs is ezzel semmi baj. Brendan Fraser a múlt év legnagyobb filmes visszatérését bemutatva annak rendje és módja szerint meg is nyerte az Oscart a kórosan elhízott irodalomtanár szerepéért, aki saját teste mellett a lakásába is be van zárva – ennek ellenére azért megpróbálja felújítani kapcsolatát lázadó tinédzser lányával. Darren Aronofskyt nem éppen a visszafogottságáról ismerjük, ezúttal azonban példás önmérsékletet tanúsított: filmje olyan, mint egy kamaradráma, amely csak a végén veti el kissé a sulykot. Egy minimalista színdarabhoz hasonlóan itt sincs más, csak a nézők és az őket rabul ejtő alakítás, Fraser mellett ráadásul színésztársai (Hong Chau, Sadie Sink) is remekelnek. (Korábbi kritikánk ide kattintva olvasható!)
14. Flora és fia
John Carney ír filmrendező majd mindegyik filmje a zene sorsfordító hatásai körül bonyolódik, és akármilyen elcsépelten hangzik is ez, nála szinte minden esetben működik. Első alkotása, a minimális költségvetésből készült kristálytiszta romantikus film, az Egyszer még Oscart is nyert betétdaláért – azóta Carney már több pénzből és nagyobb sztárokkal készíti újabb és újabb zenés darabjait, de a lényeg ugyanaz maradt: megkapó dalok, egyszerű, hétköznapi karakterek és a dallamokon átszűrődő valóság, amelynek keménységéről a szereplők csak akkor győződnek meg, amikor pofára esnek. A Flora és fiában egy mocskosszájú anyát ismerhetünk meg, aki egyszerre szeretne jó szülője lenni hozzá hasonlóan szabados fiának, miközben próbálja megtalálni saját magát is. Mindehhez a kulcs természetesen most is a zene: elkezd gitárleckéket venni egy jóképű amerikai zenésztől, közben pedig felfedezi, hogy fia is isteni tehetséggel rendelkezik – csak épp a rappelés terén.
13. Nyolc hegy
Két fiú, a városi Pietro és a tehénpásztor Brunó évtizedekig húzódó barátsága elevenedik meg, amelyhez a hátteret és a spirituális töltetet az Alpok gyönyörű hegycsúcsai nyújtják. Felix van Groeningent 2012-es, Oscarra jelölt Alabama és Monroe című romantikus drámája tette fel a filmes térképre – a Nyolc hegy ahhoz hasonlóan folyamatosan a csöpögős melodráma határmezsgyéjén táncol, ám komplex karakterei, érzelemmel teli története úgy rántja magával a nézőt, hogy az egyetlen pillanatra sem érzi a láttottakat erőltetettnek. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
12. Beszélj hozzám!
Az év legjobb horrorját egy ausztrál youtuber ikerpáros szállította az A24 csodastúdióval karöltve, amely épp most kezd egyre kommerszebbé válni. A Beszélj hozzám! vérfrissítően pörgős, egyszerű, de látványos és épp kellő arányban humoros, rémisztő és gyomorforgató. Főhősei fiatalok, akik egy furcsa, kéz alakú szobor segítségével bepillantást nyerhetnek a szellemvilágba – mindezt pedig rendszeresen egy-egy alkohollal átitatott buli keretében teszik meg valamelyikük nappalijában. Amikor azonban egyikük megszegi a szeánszok pofonegyszerű szabályait, elszabadul a pokol. A horror úgy beszél a múltbeli traumákról és azok feldolgozásáról, hogy egy pillanatra sem akar komolykodó vagy túlzottan művészies lenni – épp ezért hatásos.
11. BlackBerry
Ugyan az idei év a Barbie-ról szólt, a mozikat és streamingeket pedig valósággal elárasztották a márkákat bemutató filmek (Tetris, a csípős csipszről szóló Flamin’ Hot, vagy épp A Beanie-buborék), 2023 legjobb márkafilmje a 2000-es évek elejének ikonikus mobiltelefonjáról szól. A BlackBerry egykor a legmenőbb, piacvezető okostelefonnak számított, ma már azonban nem elég elsőnek lenni, folyamatosan alkalmazkodni kell a változó fogyasztói igényekhez is – ennek hiányában milliárdos értékű vállalatok mehetnek a levesbe. A Social Nertwork – A közösségi háló óta nem készült olyan szórakoztató és kreatív karrierfilm, mint Matt Johnson vígjátéka. (Korábbi kritikánk ide kattintva olvasható!)
10. Pókember: A pókverzumon át
A Pókember filmváltozata immár a harmadik változatnál jár (Tobey Maguire és Andrew Garfield után most épp Tom Hollanddal a főszerepben), épp ezért kevesen vártak még bármiféle újdonságot az animációs adaptációtól. A 2018-as Pókember: Irány a Pókverzum! azonban mindenkit meglepett frissességével és végtelen kreativitásával – a semmiből érkezve el is happolta az Oscar-díjat. A bevételei ugyan nem csapkodták az eget, a kritikai siker és díjeső azonban elég volt a stúdiónak, hogy zöld utat adjon a folytatásnak. Az idei A pókverzumon áttal immár kasszasiker is meglett, miközben benne van minden, amiért az előző filmért annyian rajongtak – és még több is. Még több karakter, még mélyebb háttértörténet, még váratlanabb megoldások. A közönségkedvenccé váló Punk Pókembert például majdnem kivágták a filmből, egyedül az Oscar-díjas Daniel Kaluuya mentette meg őt; míg a Lego-jelenet egy 14 éves animátor munkája, akit a rendezők a közösségi médiában ismertek meg.
9. Megfojtott virágok
Scorsese három és fél órás opusza nem könnyű néznivaló – de nem is annak szánta. Az oszázs népirtás krónikája egy árulásokkal, hatalomvággyal és mocsokkal teli történet, melytől távol állnak az olyan stílusos hősök vagy látványos akciók, mint amiket a Mester előző filmjeitől megszokhattunk. Itt még a névjegyének számító leszámolásokat is csak suttyomban láthatjuk, hiszen a gonosztevők olyan mellékes könnyedséggel lövik fejbe az indiánokat, ahogy más vacsora után kiviszi a szemetet. Nem könnyű tehát a Megfojtott virágokért úgy rajongani, mint a Nagymenőkért, vagy annyiszor újranézni, mint a Taxisofőrt és A Wall Street farkasát – mintha Scorsese már nem akarna elvarázsolni minket, inkább a maga pőreségében mutatja be az emberi gonoszságot, amivel ilyen töménységben nem egyszerű szembenézni – de ha kibírjuk, hogy ne pislogjunk, biztos, hogy a film megbabonáz minket. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
8. Oppenheimer
A Barbenheimer-őrület másik tagja legalább akkora meglepetést okozott idén, mint a fröccsöntött műanyag partnere. Ki gondolta volna, hogy egy 3 órás, részben fekete-fehér mozi az atombomba atyjáról képes lesz közel 1 milliárd dollárt hozni a kasszáknál? Christopher Nolan előző filmje, a Tenet sok szempontból karrierje eddigi mélypontja lett, az Oppenheimerrel viszont ismét csúcsközelbe került – nem is beszélve arról, hogy jelen állás szerint neki áll a zászló az Oscaron is. Az Oppenheimert lehet szeretni remek dialógusaiért, mondanivalójáért, ami a harmadik világháború küszöbén érvényesebb, mint valaha; lehet méltatni remek szereplőgárdáját (Robert Downey Jr., Florence Pugh, Emily Blunt) – de mindezt Cillian Murphy delejezően zseniális alakítása tartja egyben. (Korábbi kritikánk ide kattintva olvasható!)
7. Tár
Élhet-e külön, egymástól függetlenül a művészet és a művész? – teszi fel a kérdést Todd Field filmje úgy, hogy a választ aztán meghagyja a nézőjére. A főszereplő karmester-komponista, Lydia Tár zsenijéhez ugyanúgy nem férhet készség mint ahogy ahhoz sem, hogy finoman szólva sem egy kedves ember. Field egy sebész pontosságával tárja fel a főhőse személyiségét, bukása pedig annak ellenére is megérint minket, hogy egy percig sem rajongunk érte. Cate Blanchett ugyan az Oscart nem vihette haza, de szerencsére nem ez a fokmérő – alakítására hosszú-hosszú ideig emlékezünk majd. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
6. The Holdovers
A The Holdovers-szel egy új karácsonyi klasszikus született, amely a magyar mozikat sajnos elkerülte, de a híréről hallani fogunk még, hiszen a legfőbb kategóriákban is eséllyel indul majd a jövő évi Oscaron. A film a Nulladik óra és a klasszikus ünnepi filmek keveréke: egy elit bentlakásos iskolában játszódik, melynek diákjai mind hazautaznak a tanév végén – csak egy csapat kívülálló kénytelen az intézményben tölteni az év végét a morcos és összeférhetetlen felügyelőtanárral együtt. Utóbbi szerepében Paul Giamatti az év egyik legjobb alakítását nyújtja, őt a rendező 2004-es mozijában, a Kerülőutakban ismerhette meg a nagyvilág. Ahhoz hasonlóan a The Holdovers is egyszerű helyzetekre és hétköznapi figurákra épít, akiknek azonban nem fél a mélyére ásni: minden számkivetett lélek mögött áll egy családi tragédia vagy egy személyes sorscsapás – a film végére pedig mindegyiket a szívünkbe zárjuk. A hangulatért a karácsonyi körítés mellett a 70-es éveket idéző külcsín gondoskodik: a korhű Universal-logótól kezdve a lencsékig és a hangminőségig minden a kort idézi.
5. Háromezer számozott darab
Listánkon az év legjobb magyar filmje egy roma színtársulatot és annak magyar rendezőjét mutatja be, akiket meghívnak egy fellépésre Berlinbe. Ami a színészeknek a mindennapok cudar valósága, az a nyugati közönség számára egy inkluzív érdekesség – mi sem árulkodik erről jobban, minthogy a vidéki putriból egy teljes házikót szednek darabjaira, hogy aztán Németországban a színpadon építsék újjá. Császi Ádám filmje az első perctől az utolsóig provokálja a nézőjét, hiszen célja nem az, hogy cigányok szerepeltetésével pluszpontokra tegyen szert – épp a helyzet fonákjára igyekszik felhívni a figyelmet. (Korábbi kritikánk itt, az alkotókkal készült hármas interjúnk itt olvasható!)
4. A Fabelman család
A mozihoz címzett szerelmeslevelekből manapság épp elég akad – még jelen listán is több ilyen található –, Steven Spielberg egyik legszemélyesebb alkotását azonban kár lenne ennyivel elintézni. A Fabelman családban ugyanis a mozi több, mint a nagyvászonról sütő varázslat: az önkifejezés és a családi krónika eszköze, amely összeköt és elszakít; amely elrepít messzi tájakra, miközben azt is tudatosítja, honnan származunk és hol vannak a gyökereink. (Korábbi kritikánk ide kattintva érhető el!)
3. R.M.N.
A ditrói pékek története itthon is bejárta a sajtót – jellemző, hogy az eszeveszett, és végtelenül szomorú történetből végül a román újhullám egyik prominens alakja, Cristian Mungiu készített filmet, amelyet egyszerre jár át a sötét misztikum, az éjfekete komédia és a tehetetlenség miatt érzett keserű bánat.
2. Babylon
Damien Chazelle előző filmjeivel (Whiplash, Kaliforniai álom, valamint a kevésbé méltatott, ám nem kevésbé remek Az első ember) gyakorlatilag mindent elért Hollywoodban – még mindig nincs azonban 40 éves. A Babylonban érezhetően van egyfajta hübrisz, és a belterjesség sem áll távol tőle – ilyen epikus és érzelemgazdag, a mozit dicsőítő ódát azonban régóta nem láthattunk a vásznon. A több mint 100 milliót kóstáló film a gyártási költségeit sem hozta vissza, a kamerát telibehányó és -fosó jelenetek miatt pedig valószínűleg nem válik majd olyan széles körben éltetett mozivá, mint első két filmje; azonban a tapasztalatok szerint épp az ilyen sokat akaró, ám a bemutatásakor elhasaló remeklésekből válnak később kultfilmek. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
1. A sziget szellemei
Az idei év legjobb filmje itthon valójában egy tavalyi mozi, amely a tengerentúlon csendes szenzációt aratott: 9 Oscarra jelölték, ám végül egyet sem hozott el. Martin McDonagh dramedyje két ír férfiról szól, akik eddig ivócimborák és legjobb barátok voltak – egyikük azonban egyszer csak úgy dönt, megszakítja a kapcsolatot, mert elege van a felszínes jópofaságokból. Colm (Brendan Gleeson) élete hátralévő részében szeretne valami valóban maradandót alkotni, ebbe pedig az egyszerű, ám őszinte Pádraic (Colin Farrell) már nem fér vele. Utóbbi mindezt nehezen veszi tudomásul, így Colm ultimátum elé állítja: minden alkalommal, amikor újra zaklatni kezdi, levágja az egyik ujját. Martin McDonagh zseniális mozija az emberi élet értelmének titkát kutatja – és jól tudja, hogy mindezt nem lánglelkű költők, filozófusok vagy politikusok életén vizsgálva kell tennie. (Korábbi kritikánk itt olvasható!)
A listáról ugyan lemaradtak, de az év legjobbjai között vannak:
- a spanyol Szörnyetegek és a japán Szörnyeteg, melyek az emberek legsötétebb oldalát mutatják be;
- a Wonka, amelynél szívmelengetőbb filmet a két Paddington óta nem láttunk, ezeket ugyanis szintén Paul King dirigálta;
- a német A tanári szoba, amely azt mutatja be, hogy a legösszetartóbb közösségek is egy pillanatt alatt széttöredezhetnek;
- a magyar Netflixet eddig elkerülő May December;
- a Pénzeső, amely az őrült Gamestop-sztoriból (avagy a reddittorok és a Wall Street-i brókerek háborújából) kreált szociálisan érzékeny drámát;
- az animációs filmek közül a Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz és a Leó;
- a dokumentumfilmek közül a Still: A Michael J. Fox Movie és a David Holmes, a túlélő;
- a komédiák közül a Pofozóklub a gimiben és az Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret!;
- míg a szexuálisan tűlfőtött thrillerek közül a Saltburn és a Sanctuary.
